látványpékség

Mint az életünk. Pókfonál, amin csillogó ékkövekként függnek az emlékeink, magukba zárva életünk történéseit. Ha már nem fér rá több, ha túl súlyosak lesznek már a gömböcskék, egyszerűen elszakad, és szertefutnak életünk gyöngyszemei...

Az élet -miközben tépázgatja az embert- mindig tartogat valami kellemes meglepetést. Valamit, ami új lendületet, célt ad, ami elviselhetővé teszi az életet. Áprilisban érkezik a második unokám!

Mondanivaló nélkül beszélni olyan, mint vágy nélkül szeretkezni

Mit nekem megszorító intézkedések, ilyen-olyan csomag(ok), gitárom van, jólelkű emberek pedig mindig lesznek!

Hasonló képet már tettem fel a testbeszéd blogba is, de nem hagy nyugodni a kérdés: tényleg ez a telefonszex?:-)

Még igazán el sem múlt a nyár, de én már visszasírom. A szabadságot, a tengert, a nyugalmat, pedig a nyárutóra sem lehet panasz. Gyönyörű, ennek ellenére (vagy pont ezért) jobban várom a péntekeket, mint valaha, holott a zenélés sem olyan most, mint előtte. A nyár…

Ma ilyen vagyok. Egy megfagyott csobbanás...

Ebben az ölelésben minden benne van. Gyengéd vadság, megadóan felemelő szerelem, befogadás és símogató odaadás...Minden, amire te is vágysz.

A neten kóborolva találtam ezt a képet, és ahogy rápillantottam, azonnal kicsi országunkat véltem felfedezni a háló vetette alakzatban...Akkor én most nacionalista vagyok?